Irma elmosolyodott. "Így is jó."
- Nincs mit.
Ezzel ő is felállt, és dolgavégezetten vette az irányt a kapu fele. A lelki egyensúlya újra visszatért, és egy vidám, belső ritmusra lépkedett. Végülis, a segítséget felajánlta, ha nem is épp olyan szinten, mint anno az irgalmas samaritánus. Gergely pedig elfogadta, ha nem is hagyta magát kisfiúvá alázni. Szóval a dolog el lett végezve.

"Bár az is lehet, hogy cseppet sem hálás ezért, sőt... Na de mindegy. Helyesen cselekedtem." Úgy beleélte magát ebbe a gondolatmenetbe, hogy vállat is vont, mintha az utcán körülötte senki sem lenne.

Gergely összehúzott szemekkel nézett a lányra, aki előtte volt egy kicsivel.
-Mit vonogatod a vállat az út kellős közepén? - kérdezte ugyanazzal az arckifejezéssel. - Elég hülyén nézel ki, ugye tudod?

Irma hátranézett, csak most vette észre, hogy Gergely utána jön. Egy pillanatra szélesebbre húzódott a mosoly az arcán. nem Gergely miatt, saját magán szórakozott, amiért idiótát csinált magából.
- Tudom. Megesik.
Pont egy útkereszteződés jött, ahol ő jobbra kellett térjen, és visszafordult, hogy elköszönjön padtársától.
- Én itt jobbra megyek. Szép délutánt!
Csak mikor már kimondta, kapott észbe, hogy talán nem lesz szép délutánja annak, akit alig pár perce vertek el, de már nem volt ahogy kijavítsa magát.

-Én is arra kell menjek, szóval ne búcsúzkodj. - szögezte le és a lány mellett megindult hazafele. Nem igazán sietette magát. Lassú, komótos léptekkel haladt a kitűzött cél felé. Közben meg az arcán a sebeket dörzsölgette. Nem nézett a lányra.

- Oh.
Irma elszégyellte magát. Ez a szégyen ahhoz hasonlított, amit akkor szokott érezni, mikor szembe megy az utcán valakivel, és többször is ugyanarra lépnek, hogy kikerüljék egymást, és csak egy helyben toporognak. Sarkon fordult, és igyekezett tartani Gergely ritmusát, aki bár lassan ment, hosszabb lábai voltak, mint neki, úgyhogy ő nagyjából az eredeti sebességében kellett tovább haladjon, nem rakosgathatta a lábait egymás után olyan nyugisan mint a fiú.

Szótlanul haladt jó ideig. Nem tudta, mit mondjon, Gergely szótlan volt, hagyta, hogy kezdeményezzen ő beszélgetést, ha akar.

Az utcán elég sok ember volt. Mindenki igyekezett haza. Egyesek megnézték Gergely lila foltjait az arcán, de ő nem törődött velük. A kirakatokat bámulta, nem mintha érdekelte volna.
-Mi dolgod volt még a suliban? - kérdezte hirtelen. Még mindig nem nézett rá, és továbbra is kitartóan merengett az üzletek ablakaira.

Irma jelenleg a kettőjük lábával volt elfoglalva, hogy pászítsa hozzá a saját lépteit a Gergelyéhez.
- Összeszedtem egy kicsit az osztályt - mondta, még mindig inkább a lépteikre koncentrálva. - Megöntöztem a növényünket, meg felszedtem a papírgalacsinokat. Aztán Szénási tanár úrtól kaptam nyomtatnivalót, s majd szét kell osszam mindenkinek. Ennyi. Ja, meg biztos láttál a környéken egy kutyát, az mindig erre ólálkodik, néha simogatom egy darabig. Szereti, ha szeretik. - az utolsó mondatnál újra elmosolyodott.

-Hm... vettem észre. - mondta elgondolkodva Gergely. - Ma délben elvette a kekszet, amit a padra tettél. Ha azok a barmok ma korábban nem ilyesztenek úgy rá, akkor már eddig körültáncolt volna. - Gergő kissé elcsodálkozott, hogy mennyire beszédes. Máskor nem igazán beszélt akárkivel, csak akikkel közel állt. Ezért is sokszor került félreértésbe hallgatagsága miatt.
Az egyik útkereszteződésnél megállt. Benézett az utcára, amely egy kis dombocskára vezetett.
-Nah, én itt lelépek! Szép napot! - intett a lánynak.

"Igeen? Na, akkor ez mindent megmagyaráz... de legalább mégiscsak éhes gyomorba került a kajám" - állapította meg Irma. Külön áldásnak érezte, hogy mégis megtudta, mi lett az eredménye az akciójának, de még jobban esett neki, hogy Gergely egy kicsit nyitott, és többet is beszélt egy kurta mondatnál. Bár, hogy a fiú a "tettél" szót használta "felejtettél" helyett, az elárulta, hogy nem színészkedett elég jól. Rágódásra azonban nem maradt ideje.
- Neked is! - búcsúzott el gyorsan Irma, de így is a fiú már hátat fordított neki.

Sokat már Irmának sem kellett mennie, csak vagy öt háznyira volt az otthona. Amíg odaért, gondolatban hálát adott a nap eddigi eseményeiért, és megköszönte, hogy ha ügyetlenkedett is, nem tett semmi olyat, amivel véglegesen magára haragította volna új osztálytársát. Egy mély, kissé elfojtott gondolattal azt is hozzátette, hogy jó lenne a régiekkel is újra összejönni. "Csak kár, hogy ami nekik szórakozás, az nekem egyáltalán nem az..."

Belépett a kapun, végigment a kicsi udvaron, és a házba érve sóhajtott egy nagyot. Ezzel adta ki magából mindazt a szorongást és izgalmat ami a nap folyamán felgyűlt benne.

Gergely ahogy közeledett a háza felé, egyre lassabban lépkedett. Tudta, hogy senki sincs soha otthon, de az a ház taszította magától. Egyszerűen annyi rossz emlék gyűlt ott össze benne, hogy kínzóhely volt már Gergely számára.
Aztán még is odaért. Belökte a rozoga, rozsdás kaput. Pár percig csak állt és bámulta az ajtót. Végül nagy nehezen rávette magát és bement a lakásba. Nem nézett köröl, hanem egyenesen felment az emeletre a szobájába. A ház kicsi volt. Az ő szobája és még egy fürdő volt az emeleten, lent egy apró konyha, egy nappali féleség, ami igazából háloszoba is volt egyben és egy kicsi fürdő.
Gergely a sarokba hajította a táskáját, majd ledőlt az ágyra és nyomban el is nyomta az álom. Azelőtti nap nem aludt valami sokat. Az apja hazajött és hatalmas cirkuszt csapott, és biztos volt benne, hogy megöli, ha nem megy el otthonról.
Az apja, nem vérszerinti rokona volt, hanem az apja jó ismerőse, aki elvállalta, hogy felneveli, az apja halála után. Természetesen később csak egy nyűg lett neki.
Velük élt még a vén rigolyás nagyapja, aki az ő apjának az őse. Mindenbe kötődött és állandóan ivott. Emiatt is állandóan üvöltözött, ha hazakerült.

Gergely nyugtalanul aludt. Feszültség vette át a hatalmát rajta. Felébredt. Kinézett az ablakon. Már esteledett. Fogta a kabátját és kiment a házból. Ma nem kellett mennie dolgozni a részmunkaidős állásánál, úgyhogy egész délután szabad volt.