Mégsem tért nyugovóra a szó szoros értelmében az egész család.
Irma és Zsóka az emeletes ágyuk alsó részén két takaróba gubózva ültek egymással szemben, és suttogva, időnként halkan kuncogva beszélgettek. A hold nem sütött be az ablakon, úgyhogy semmilyen fényforrás nem volt a szobában. Egymás kezét fogták, és a térdük összeért, ennek megfelelően észlelték egymás jelenlétét.
- Nem gondoltam volna, hogy még a ti szakotokon is vannak ilyen kellemetlen emberek. Az sem szabad csúnyán viselkedjen, aki egyszerű gyerekeket tanít, hát még a sérülteket... Nekik még több szeretetre és törődésre van szükségük.
- Ja, de tudod, mi történt kedden?
- Mi? - Irma tágra meresztette szemeit kíváncsiságában. Sötétben ez persze mit sem változtatott a tényeken, hogy nem tud nővére arcából olvasni, csak a suttogására támaszkodhat.
- Meséltem már, hogy az egyik tanárunk gyereke is sérült. És biza kedden elhozta, mert nem tudta máshol hagyni, tök aranyos volt a kiskölyök... és egyik szüneten pont Viviennre bízta, amíg elment elintézni valamit. Lehet, hogy direkt csinálta, nemtom... Vivienn először duzzogva nézte a legénykét, ahogy a katedra alatt játszik a kisautójával. Hogy utána mi történt azt senki sem tudja, mert elmentünk mi is. De Isten csodálatosan elsimította az ügyet, mert mikor visszaértünk, a tanárral együtt, azt láttuk, ahogy a gyerek Vivienn ölében ül, a karjával egy láthatatlan kormányt fog, az arcán fülig érő vigyor, a csajszi meg brümmög s dünnyög, mintha ő lenne a kocsi, és láthatóan ő is élvezte a játékot.
- Szép! - kuncogott elismerően Irma. - Gergelyből is valami ilyesmit hozott ki Muci.
- Na látod.
Irma hálásan nézett Zsókára. Zsóka ezt nem látta, de örült, hogy sikerült jobb kedvre deríteni Irmát. Minden arra adott okot, hogy csüggedni nem szabad, mert van remény. Csak kitartani volt nehéz. Az újra felpislákoló reményt egy öleléssel nyugtázták, majd visszatértek az előbbi pozícióba. Zsóka ásított egy nagyot.
- Holnap mit akarsz csinálni?
- Melletted ébredni. De te egy hete nem jártál a városban, úgyhogy ne vedd ki a számból a kérdést. Ez most az én feladatom. Szóval, te mit akarsz csinálni?
- Kölcsönkérni apától még egy könyvet. Visszahoztam azt, amelyiket a múlt héten vittem el... Tényleg, tudod mit olvastam benne? Pár ember elhatározta, hogy minden nap ugyanabban az órában együtt fognak imádkozni. Az volt az extra az egészben, hogy egy idő után nem még tudtak találkozni, de úgy döntöttek, folytatják. És csodálatos módon ugyanúgy érezték az egymással való közösséget így is, mint akkor, mikor egy szobában voltak. Van kedved kipróbálni?
- Hmm. Tényleg van ilyen?
- Nem tudom, a Bibliában még nem olvastam ilyesmiről. Csak vagánynak tűnik.
Irma kicsit elgondolkozott. Az ötlet jónak tűnt neki is, és szeretne közel lenni Zsókához. Már sokszor átélték a közös imádság bensőséges hangulatát. Hogy a helyszín nem ugyanaz... Istennel miért ne lehetne legetséges?
- Jó - egyezett bele.
Újabb ölelés.
- Este fél tíztől megfelel?
- Mhm. Hagyjuk anyát pihenni? A közös mosogatás is mindig egy építő tevékenység.
- Naná.
- Akkor holnap még eldöntjük, hogy mit fogunk csinálni tulajdonképpen - motyogta Irma álmosan. Egy jó alapos ölelés után felmászott az emeletre, majd kivette a párnát a feje alól és azt ölelgette tovább.
Zsóka is hasonlóképpen cselekedett, annyi kivétellel, hogy ő a takaróját is ölelte, nem csak a párnáját. Reggel, amikor felébredt, még mindig ugyanúgy feküdt, egy milliméterrel sem volt másfele fordulva. Egy éjjelen keresztül magához ölelt mindent, amit tudott az otthonából.

(asszem szünetelek, mer más így is sokat írtam és nem nagyon tom mivel folytassam XD)

Irma hamarabb felkelt, mint Zsóka. Két percig álmosan kukucskált le alvó nővérére, aztán felült és imára kulcsolta a kezét. "Szép jó reggelt! Gyönyörű az idő kint. Köszönöm, hogy itt van Zsóka. Szeretnék ma hasznos lenni. Ámen. Ja és remélem, ma is üzensz valamit." - mondta Istennek gondolatban, miközben már bele is lapozott a Bibliájába, amit az ágy melletti szekrényen - jelenleg az emeletre való visszaköltözés miatt a szekrény tetején tartott. Nem kellett sokáig olvasnia, rögtön megragadta a figyelmét egy ige az efézusiakhoz írt levél ötödik részéből. "És járjatok szeretetben, miképen a Krisztus is szeretett minket, és adta Önmagát miérettünk ajándékúl és áldozatúl az Istennek, kedves jó illatúl."
"Én is a te jó illatod akarok lenni." - gondolta tovább az imádságot Irma.
Ezzel lekászálódott az ágyból, ügyelve, hogy ne nyekeregjen alatta a falétrácska, magára kapott egy lenge, kényelmes ruhát, a haját a feje tetején lófarokba fogta, és kiment wc-zni, kezet, fogat, és arcot mosni.
Az anyja a konyhában egy mosollyal és egy arcon simogatással üdvözölte, amit ő viszonzott.
"Olyan jó, hogy van anyám."
- Valamit segítsek?
- Hát, örülnék, ha kivinnéd a szemetet. Amúgy boldogulok - hangzott a kedves válasz.
Irma eleget tett a kérésnek, majd az apját kereste meg a nappali egy kis, könyvespolccal elkerített sarkában, ahol általában lenni szokott. Épp egy könyv fölé volt hajolva, és mellé egy lapra jegyzetelt. Szombat délelőttönként, mivel nem kellett hétvégén dolgoznia, a hobbijával foglalkozott, vagyis információkat gyűjtött és írt. Újságcikkeket, többnyire a családi élet során megtapasztalt hitbeli és egyéb kedves élményekről, úgy leáltalánosítva, hogy a problémamegoldási módszereket mások is hasznosítani tudják. Mindig akart egy saját újságot. Ez az álma azonban csak megtérése után valósulhatott meg, és nem úgy, ahogy eredetileg elképzelte, de így sokkal áldásosabbnak tapasztalta az egészet. Havonta jelenik meg az újságja a gyülekezetben, semmilyen jövedelme nem származik belőle és nem csak ő ír bele egyedül. Viszont az övé, és másoknak is javára van, és ez a lényeg.
Irma megcsiklandozta az apja nyakát, amitől az mosolyogva hátrafordult, és köszöntötte.
- Miről írsz? - hajolt az asztal fölé.
- Rólad, angyalkám.
Irma elpirult egy kicsit.
- Igazán írhatnál másról. Például anyáról. Én annyiszor hibázok, és annyira zöldfülű keresztény vagyok.
- Tudom. De az én lányom vagy. Meg Istené.
- Akkor is.
Az apja nevetett.
- Remélem, nem terveztetek semmit még délutánra. Meghívnám a családot a cukrászdába.
Irma szeme felcsillant.
- Tényleg?! Ó, olyan rég voltunk ott! Alig várom, hogy Zsóka felébredjen és elmondhassam neki!
- Mit mondhass el? - lépett melléjük épp ekkor Zsóka, csipás szemét törölgetve. Még mindig pizsamában volt, de már vigyorgott.
- Megyünk cukibaaa!! - ugrott a nyakába Irma, amitől Zsóka felnyögött, és megingott, de csak nem estek el.
- Csodás - veregette meg jókedvűen Zsóka a húga vállát, továbbra is vigyorogva.

*

Ebéd előtt Zsóka takarítani akart, de Irma azt mondta, hogy egyszer engedje varrni, mert utána rengeteg szöszmösz, meg cérna fog a szőnyegre hullni, úgyhogy Zsóka felporszívózott és port törölt a nappaliban, míg Irma megfoltozott két lyukas zoknit, és egy megszakadt varrást Zsóka egyik kedvenc blúzán, aztán ráhímzett egy-egy virágot fehér cérnával egyik saját fehér inge gallérjának a két sarkába. Neki a varrás volt a hobbija. Nem tervezett ruhákat, egyszerűen szívesen varrt klasszikus ruhadarabokat, amiket egyszerű, apró hímzéssel díszített. A többi fiataltól eltérően neki nem saját számítógépe, hanem saját varrógépe volt.
Irma, mikor végzett, besegített ő is a takarításban, utána ebédeltek, majd kicsit később el is mosogattak. A lányok utána tanultak, meg elvoltak egymással, aztán sor került a cukrászdára is. Öszességében véve csendesen telt a szombat, nem történt semmi rendkívüli, mégis ünnepnapként élte meg mindenki.

Szerda délután, órák után Irma egy ifis dallamot dúdolt és a táblát törölte. Minden távozó osztálytársának gyönyörű délutánt kívánt és mosolyogva integetett utánuk. Nem mindenki reagált rá, páran mosolyogva viszonozták a gesztust, de amint hátat fordítottak a lánynak, sóhajtottak, és a mosolyuknak nyoma veszett. Egyesek összesúgtak, hogy "már megint a feltűnési viszketegsége, azt hittem már abbahagyja végre..." ugyanis Irma egy darabig lelankadt, és a hétvégén döntötte el, hogy újra gőzerővel megpróbál jó lenni az osztálytársaihoz.
Irma mosolya is erőltetetté vált, az elutasítás még mindig rosszul esett neki. "Azt hiszem, sose fogom megszokni ezt. De az jó, ugye, ha az ember szíve érző marad?" kérdezte reménykedve Legjobb Barátjától, aki jelenleg hallgatott.
"Ezt igennek veszem, ha nem haragszol." gondolta Irma lelombozódva, és egy pillanatra lehunyta a szemét. De eszébe jutott a "Nem lesz egyedül a szívem többé" kezdetű ének, és ez némileg javított a lelkiállapotán.

Amint végzett a táblatörléssel, sarkon fordult, és ki akart menni, hogy mossa ki a szivacsot. Azonban az ajtóban Nándi állt terpeszben, ölbefont karokkal, elállva teljesen az utat. Gúnyos mosoly volt az arcán, mögötte pedig a haverjai vigyorogtak kárörvendően. Már előre fenték a fogukat a prédára.
- Üdvözlégy, Jézus gyermeke - folyta a gúny Nándi szájából. Irma hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. Úgy gondolta, ha kimutatja a félelmét, az semmiképp nem jó, úgyhogy elindult az ajtó felé, de a lépései nem sikerültek túl határozottnak, és a szemében is látszott, hogy nem tombol benne a biztonságérzet, habár komoly volt a tekintete.
"Segíts." küldte az sos jelzést szótlan imában az ég fele.
Nándinak nem állt szándékában félreállni.
- Kiengedsz, légyszi? Kimosnám a szivacsot - szólt Irma a föléje magasodó fiúhoz. Őzikének érezte magát egy halom farkas előtt.
- Persze, csak tessék - lépett félre kicsit Nándi nagy udvariasan, a kezével gyöngéden Irma vállához nyúlt és maga mellé húzta. A karját átvetette a vállán, és úgy vezette a lányvéce felé, ami balra volt a folyósó végén, de úgy, hogy a kint álldogáló társai előttük és mögöttük mentek két sorban úgy, hogy teljesen lezárták a folyósót.
Irma alig mert lélegezni.
Gentlemanként kinyitották neki a mosdó lányvéce ajtaját, és egy kagylónál szépen ki is mosta a szivacsot, kicsavarta, a kezéről lerázta a vízcseppek nagy részét, és visszaindult.
Udvariasan mosolygott egyet, mikor visszafele is ugyanúgy elkísérték. Amikor letette a tábla melletti tartóra a szivacsot, Nándi egyik haverja becsukta az ajtót, és másodmagával ott maradtak őrt állni. A többiek a lány köré sereglettek, aki nem tudta, tulajdonképpen mit akarnak.
Tulajdonképpen a fiúk sem tudták, Nándi sem, csak égett benne a szándék, hogy minél jobban megsértse, és ha úgy lesz kedve, fizikailag is bántsa Istennek ezt a karmuk közé tévedt jámbor, védtelen báránykáját. "Bezzeg, ha Istennek farkasai lennének, az sokkal vagányabb lenne." gondolta.
- Szóval, hallottam, hogy megtértél. Nem olyan rég, de épp elég rég ahhoz, hogy felkavard a kedélyeket... A kedélyeinket - vigyorgott eszelősen Irmára, aki kihúzta magát, amennyire lehetett, bár legszívesebben elszaladt volna. Csak nem lehetett. Túl nagy a kockázat. Ha nem rosszalkodik, akkor lehet, beérik sima csúfolással, de sok hírt hallott már arról, hogy mire képes Nándi. Rendszerint egyetlen valaki ellen, tízszeres túlerővel, de most épp ez volt a felállás.
Nyelt egyet.
- Mit értesz ezalatt? - kérdezte Irma csendesen.
- Azt, hogy rohadtul idegesít, amikor csak hírből is hallom Isten, vagy Jézus nevét, ugyanis épeszű ember nem hisz el minden dajkamesét amit a nyanyája mond.
- Nem kell elhinned - felelt Irma kicsit keményebb hangnemben a kelleténél. "Édesanyám nem nyanya" - fortyant fel magában.
- Nem is fogom elhinni, nyugodj meg. És most nem is ez a lényeg. Most játszunk, kedves kis szentikém, azt játsszuk, hogy kipróbáljuk, meddig vagy hajlandó hinni.
Irma fejében még mindig nem állt össze teljesen a kép. Csak úgy érezte, hogy egyre inkább veszélybe kerül. "Kicsinek, idiótának és hitetlennek érzem magam. Azt mondtad megvédsz, itt az alkalom, kérlek csinálj valamit, mert félek!" Eszébe jutott a Bibliában olvasott sok "ne félj"-t tartalmazó ige, azokat ismételgette magában lélekerősítőnek, ezzel egyidőben pedig beszélt Nándihoz.
- Egyelőre hiszek, méghozzá stabilan. Hiszem, hogy Jézusé vagyok, hiszem, hogy magára vettem a bűneimet, hiszem, hogy ha vele maradok, akkor nem árthat semmi, "sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény" ergő te sem! Nem választhatsz el Isten szeretetétől! - minél tovább mondta ezeket Irma, annál bátrabbnak érezte magát. Amit Páltól idézett, külön megerősítette, ugyanis épp a beszéd pillanatában jutott eszébe, nem gondolt rá előre.
Nándi türelmetlenül hallgatta, az arckifejezése is csak növekvő ellenszenvet tükrözött. Már nem vigyorgott. Leginkább az húzta fel, hogy a kis csitri azt hiszi, ő nem bánthatja.
- Micsoda prófétanő lett belőled - jegyezte meg undorkodva. - Nem hiszem, hogy tényleg hiszed, hogy nem árthatok neked. Illusztrálom.
Ezzel minden előzetes jel nélkül pofonvágta Irmát akkora erővel, hogy a lány a földre esett. Reflexből elhajolt, de nem eléggé és rossz irányba, azért vesztette el könnyen az egyensúlyát.
Égni kezdett az arca és kipirosodott. A még nedves keze a földön levő por miatt enyhén sáros lett, és mivel a térdére esett, az is sajgott. Tulajdonképpen a térde jobban fájt mint az arca.
Nándi legközelebb levő társa fel akarta cibálni a földről a lányt, de Nándi leintette.
- No, hol az Isten aki megvéd? Nem kéne most viszonzásképp gyomorszájon vágjon engem egy angyal vagy ilyesmi? - újra elvigyorodott mikor látta, ahogy a lány lassanként feltápászkodik.
- Nem lenne lehetetlen - nézett komolyan, de mostmár elszántan Irma Nándi szemébe. A félelme elmúlt az ütéssel együtt, pedig ha ilyen hamar ütni kezdte, ezután nem számíthat jobbra. Mégis felbátorodott. Végső soron Krisztusért szenvedett, ami benne volt a pakliban kezdettől fogva. Egy pofon pedig igazán semmi a kereszthalálhoz képest. - Most úgy tűnik, erre nincs szükség. De ha nem is védne meg semmitől, akkor sem fordulok el Istentől. Ha megengedte, hogy bánts, jó oka van rá és nem zavar. Üss csak, ha ezzel szerinted kivered belőlem a hitet.
Nándi felfortyant. Zokszó nélkül folyamodott erőszakhoz, csakhogy azt nem tűrte, ha erre az áldozata saját maga biztatta. Neki aztán ne parancsolgasson senki semmiben!
Olyan szitokáradatot zúdított a lányra, hogy az egész folyósón hallatszott még csukott ajtón keresztül is. Az ajtóban állók időnként ki-kilestek, nem e jön egy takarítónő vagy tanár, vagy akárki. Irma egy darabig tűrt, de aztán a sok szörnyű, mocskos szó hallatán amik nemcsak neki, hanem Isten és az egész családja részére szóltak, egy idő után megtört és a szemébe könnyek gyűltek. Az ajkait összeszorította, és magában imádkozott, hogy legyen már vége.
Nándi egy idő múlva kifogyott a trágár szavakból, és megunta, hogy neki már kapar a torka az ordibálástól, Irma meg csak csendben tűr. Az, hogy tulajdonképpen nem védekezett, nem fért a fejébe. Még a teljesen tehetetlen áldozatai is minimum megpróbáltak elfutni, de most tuti, hogy ez a hülye csaj bolond.
Tanácstalanságában lekevert neki még egy pofont, a másik oldalról.

Mivel még a pofonra sem reagált Irma semmi normálisat, Nándi erre még idegesebb lett. A társai sem tudtak mit kezdeni a szituációval, és csak vállvonogatva néztek egymásra.
Nándi egy fél percig még fúlytatott magában és elismételt pár szitkózódást újra. Aztán a lány blúzának a nyakánál megfogta és teljes erejéből nekivágta a táblának, hogy még kapálozni se tudjon. A srácok egymásra néztek és elvigyorodtak. Nándi arcára egy veszett, ijesztő mosoly húzódott.
-Most játszunk valami érdekeset. Érdekesebbet az előbbinél. - azzal megrántotta a lány felsőjét, de olyan erővel, hogy az a mellkasáig elszakadt. Éppen eltakarta a melltartóját.- Lássuk ezután is ilyen kitartóen hiszel a semmiben. - a semmi szót jól kihansúlyozta, hogy érződjön belőle az irónia.
A srácok arca mégjobban elsötétült és Nándi már készült a felsőt tovább tépni. Egy hatalmas töréshang, mindenki arrafele kapta a fejét, amely elég volt ahhoz, hogy a törött ajtóablak felől száguldó focilabda képen találja Nándit. A labda akkora erővel hatolt a fiú képébe, hogy az hátrahanyatlott, egy akrobatikus mutatványt végrehajtása után pedig döngve landolt a földön, a dobogó mellett.
-Oh, bocs, kapufa volt. Megütötted magad? - hallatszott a folyosóról az irónikus kérdés, amire Nándi idegesen kapta fel a fejét, közben az ő szépséges arcát tapogatta. Az orra kissé vérzett és az egész képe piros volt, egyrészt az ütés miatt, másrészt az idegesség miatt, de azonkívul semmi baja.
Az ajtóban Gergely állt karbatett kézzel. Nem szólt senki semmit, csak Nándi és Gergely szemezett pár percig.Távolból egy tanár hangja hallatszott, amint mondja, hogy eltörött valami és meg kéne nézni mi az.
A gazemberek arcából kiment a vér és irigylendő hófehérek lettek. Szinte egyszerre pattantak fel és rohantak ki az ajtón. Nándi az utolsó pillanatban visszafordult és Gergelyre szegezte tekintetét.
-Ezt később elintézzük. - sziszegte, aztán elillantak.
Gergely egy ideig nézett utánuk, majd a törött ablakra révedt a tekintete. Felsóhajtott és megvakarta a tarkóját.
-Hogy magyarázom ezt majd meg...-aztán Irmára nézett.-Jól vagy ficsúr? Tessék, vedd ezt fel. Nem díjaznák a tanárok, ha így látnak meg. - odadobta neki a tornaórára hozott felsőjét. - Biztos nagy lesz rád, meg lehet kissé büdös is, de jobb, mint melltartóban járni. - utána elfordult, hogy a lány tudjon átöltözni.

Irma enyhén szédült, és a történtek miatt görcsösek voltak a mozdulatai. Így utólag, hogy Nándiék elmentek, tört ki belőle az adrenalin, többször kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy mi történhetett volna. Suttogva ezerszer köszönömöt mondott, Gergelynek is, Istennek is. Amiatt, hogy itt áll félig fedetlen felsőtesttel, nem jutott eszébe elpirulni, inkább sápadt volt.
Széttépett blúzát egy padra tette, Gergely tornafelsőjét meg felvette magára. Két és félszer is simán belefért volna. Ahogy elnézte a blúzát, nem volt a legrémesebb állapotban. Simán meg tudta varrni, és a szabálytalan tépést is úgy elfedni valami szép hímzéssel, hogy nyoma se látszodjon.
- Köszönöm - mondta most hangosan is Irma, bár kissé elszorult torokkal. - Amint lehet, visszaadom.
"Ha tudnád, mennyire hálás vagyok!!!"
Közeledő léptek hallatszottak.
"Olyan, de olyan hálás. És megmenekült. És összezavarodott. Akárki más jöhetett volna, senki se is jöhetett volna akár... És pont Gergely. Azt hiszem, valami csodásat tervezel, mert a rossz dolgokból mindig valami jót sütsz ki, de gőzöm sincs, most mit. Köszönöm, hogy kezedben tartod az ügyet. Akarok bízni benned mindvégig. Ámen."
Irma sápadt arcán mélyről feltörő, békés mosoly jelent meg.

Hamarosan odaért pár tanár, de elsőként az oszijuk gurult oda, ami azért eléggé jó volt számukra. Gergely füllentett azt füllentette, hogy Nándiékkal készültek a délután focizni egyet, és viccből a folyosón rugdosták, viszont Gergely belerúgott kicsivel erősebben, Nándi meg ki akarta védeni és rosszul sűlt el, és az ablak szenvedte el a kárát. Arra a kérdésre, hogy Irma mit csinált ott, azt felelte, hogy meglocsolta a virágokat mielőtt elment volna, de megijedt és az üveget kiejtette a kezéből, így a ruháját összevizezte és Gergő kölcsönadta az övét.
A választ elfogadták, az osztályfőnökük másképp magyarázta el, de az jobban hangzott. Viszont így is csóválták a fejüket, és kikötötték azt, hogy az ablak megjavításának árát ők kell kifizessék, ezért nem kapnak egyéb bűntetést.

Gergely megkönnyebülten lépkedett hazafele. Mielőtt hazaértek volna odament egy kis árushoz és vett két fagyit. Egy csokis meggyeset és egy banánost.
A csokit meggyest odanyújtotta a lánynak, a másikat pedig a szájába tömte.
-Mit csináltál, hogy rádszálltak Nándiék?

Irma kedve is jobbra derült útban hazafele. Megköszönte a fagyit, és bele is harapott. Jól esett neki a hűsítő édesség.
- Hogy mit... hát megtértem - csúszott ki Irma száján automatikusan a válasz. Az arcán szórakozott mosoly volt. - Még régebb. Na meg, többnyire ezért kerülik a társaságom az osztálytársaink is.
Mikor ezeket elmondta, leesett neki, hogy épp most szembesítette Gergelyt a hitével, amit mindenképp tervezett, csak így nem. Viszont mivel ilyen egyszerű volt kibökni, megkönnyebbült. Ugyanakkor izgulva várta a fiú reakcióját. Számára azt elmondani, hogy megtért, pont olyan kaliberű volt, mint másnak egy szerelmi vallomás.

Gergely akarata ellenére is megállt és kikerekedett szemekkel bámult a lányra, mintha a világ legbanálisabb kérdésére a lehető leghülyébb választ adta volna. Kissé megrázta a fejét és felrenézett. Onnantól kezdve nem is tekintett a lányra.
-Szóval érdekelnek az ilyen spirituális cuccok? - adott még egy esélyt a lánynak.

Irma hosszan Gergelyre nézett, és elkomolyodott.
- Mhm, így is mondhatjuk. De biztosan te is gondolkoztál már azon, hogy mi lesz, miután meghalsz, meg ilyesmik. - Egy másodperc szünetet tartott. - Jézussal sokkal élvezhetőbb az életem. Ez minden. A problémáim persze nem oldódnak meg, de sokkal könnyebb őket elviselni. - hangzott a rövid bizonyságtétel.
Valahogy úgy érezte, mintha Legjobb Barátja is most itt sétálna mellettük. Jó érzés töltötte el. Ebben a pillanatban úgy gondolta, tulajdonképpen mindegy, ha egy szál barátja sincs, mikor itt van Ő.

Gergely hosszú ideig nem szólt egy szót sem, majd nagy nehezen kinyögött egy "Aha."-t. Úgy érezte, mintha egy tőrt forgatnának a szívében. Amióta ebbe a kis városkába került, Irma volt az egyedüli, akivel normálisan tudott beszélni, és nem ijedt meg tőle. Ha nem keveredett verekedésbe, akkor mindenki menekült előle, elsősorban az ijesztő nézése miatt, másodszor pedig, mert új volt és alig tudtak róla valamit. Ráadásul még Gergely sem nyitott annyira a többiek fele.
Viszont ez a hír Irma részéről, a lehető legrosszabb volt. Ő már rég nem hitt Istenben. Azóta a nap óta...
Valamaleyest megértette, hogy Nándiék miért szálltak rá...
-Nekem... mennem kell. Még a végén elkések munkából. Szia! - nem is várta meg a lány válaszát, eltűnt a legközelebbi útkereszteződésben.